Negyedik fejezet - Kín.

Az előző rész tartalmából 

•  Azt hiszem a tónál találunk. - tért a témára. Belenyugodott, hogy halat kell ennie. 
  - Rendben, megyek!
  - Várj!
  - Miért?
  - Vissza fogsz jönni igaz?
  - Miért ne jönnék?
  - Mert a többiek sem jöttek.
  
• Valami féle varázs. Egy különös érzés volt Arianának, amikor újra ember hús illatát érezte. Csábító volt számára. A lány reméli, hogy még sokat találkozik a fiúval: elképesztően kívánta a húsát.

Igen csípős reggel volt, ám Ariana számára édes és meleg volt a környezet levegője: kialudta magát. Sok idő elteltével, végre nem kelt fel hajnalok hajnalán.

 Mikor kipattantak szemei, és ránézett az órára, az hét órát mutatott. Nem akart hinni a szemének. Minek köszönhető, hogy ma nem gyötörték emlékek? Egyszerűen csak aludt, az agya kikapcsolt, és pihent. Mind testileg és lelkileg is csodálatosan érezte magát. 

 A tükör elé lépve a szemei alatti karikákat célozta meg, amik halványabbak voltak mint valaha. Éppen hogy volt lila színe a bőrének. Szemei ragyogtak, száját pedig mosolyra húzta. Elégedett volt natúr arcával. Nem volt rajta smink, nem fésülködött, nem mosott fogat és még húst is régen evett, viszont jól érezte akkor magát. Majd visszatért előző gondolatához: még húst is régen evett. Nyakához kapott. Mikor ízlelt utoljára friss húst? Mikor kóstolt ízletes ember vért? Borzalmas érzés tört rá: éhezik. Életében ritkán fordult elő ilyen korszak. Nem tud mit enni? Hogy marad életben élelem nélkül? 

 Berozsdásodott volna? Túl keveset hallani róla a híradókba? Talán túl sokat? Az emberek lehet, hogy félnek. Hogy elhitték a meséket, amiket kreáltak. Az egyetlen reménye a tegnapi fiú volt. Ha ma újra vissza jön, habozás nélkül gyilkolja meg. De mi van akkor, ha a fiú nem jön vissza? Ha elijesztette. Ha csak egy megálló turista volt.
 Nem tudott mit tenni. A közeli táborozó helyek üresek, különben is hónapok óta nem járt arra. Egyedül a nyugati helyen járt, még nagyon régen a szüleivel, ám már akkor is le volt pukkanva, most mi lehet vele? Sokáig gondolkozott, hogy mit tegyen. Veszélyes emberek közé mennie, márpedig muszáj lesz neki bemerészkednie a faluba. Reggel hét óra van, vasárnap..ilyenkor elég ritkán járkálnak emberek az utcán, így az időpont megfelel. A nyugati oldalról még talán meg is tudja közelíteni feltűnés mentesen szülő városát. Kockáztasson?
 A púdert lágyan vitte fel arcára, mi meg egyezett bőr színével. Hajából az este szerzett gubancokat pillanatok alatt szelte át a fésűvel, fogait pedig káprázó fehérré varázsolta kék fogkeféjével. Erősebb az éhség mint az esze. Nem gondolkozik tisztán. Nem szabadna neki oda menni, az emberek közé. Mi van, ha ismerős emberekkel találkozik? Szüleivel, barátaival vagy azzal a fiúval? Még ha kora reggel is van, nem tudhatja biztosra a dolgokat. De hiába, éhes volt. Régen táplálkozott, és ez erősebb volt mint a józan gondolkozása. Útra kelt. Csak vitte a lába, a szemei pedig egyre kékebbek lettek. Rálépett az ágakra, mik kettétörtek a nyomás hatására, avarba lépett, mely fura hangot adott ki, pocsolyákba taposott mik a sík csendben hangosan hatottak. Majd hirtelen egy ismerős illatot fedezett fel a zöld fenyők előtt. Ember.
- Hallottad ezt? Mi volt ez? - kétségbeesett női hang, ez már csak jót jelent. Lábai földbe gyökereztek, talán mégsem kell messzire mennie?
- Ugyan, ki lenne már ez ilyenkor? Aludj vissza Hell, légyszíves. - ismerős volt az a hang. Annyira bársonyos volt, mint mikor egy friss rózsa szirmát simítanánk végig. Az illata..az illata édes, tele aromákkal. Lehetséges, hogy ő a kiszemelt fiú? Lehetséges, hogy a sors arra készül, mégis éhezés nélkül élje tovább megszegett életének lépteit?
 Lábait halkan helyezte eggyel előrébb, és nesztelenül lépkedett közelebb. Hogy támadjon? Nem ugorhat csak úgy a sátorra, akármennyire is készteti a belső vágya. Mindegy, kit csal ki. Mindegy, csak enni tudjon.
 Talán ha eljátssza a kétségbeesett, félénk és szerény lányt, kitudja csalni a fiút, be az erdőbe.
 Rálépett egy ágra. Még egyre, majd sorban a következőkre. Hallotta a sátorban lezajló mozgást, ahogy a lány összerezzen. " Kikészítesz " hangzott egy egy szó, majd nagyobb mozgolódás, és a sátor bejáratát hamarosan egy szőke fiú tárta ki. - Valaki? Ki az? - Ariana halkan lépkedett a fiú látókörébe eső fához. Lassan emelte rá tekintetét a fiúra, majd mikor megpillantotta szemét, mintha egymásba kapcsolta volna őket a kék szín. - Micsoda szerencse..- vette halkabbra hangját, és kilépett a sátorból. - Talán baj van? Rossz helyen vagyunk? - kérdezősködött. Rannának gyorsan kellett cselekednie.
- Tudnál segíteni? - ejtette ki piros ajkain a szavakat.
- Ki az? - Újra megszólalt egy női hang. Ki lehet Ő? Talán a fiú barátja? Anyukája? Barátnője? A fiú odament, és kisegítette a lányt a sátorból. - Ki vagy? - hangja tolakodó volt, nem szívesen látta Arianát barátja közelében.
- Jobb ha vigyázol a szádra Drága! - jöttek a szavak Arianától. Megijedt mit reagál a lány és pár méterre álló fiú, a szavaira. Nem akarta felbolygatni, csupán apró tényezőként akart - először - bekerülni a fiú szférájába. Mikor cselekedet híján szemeit a körülötte lévő emberekre emelte, Hell tátott szájjal nézett rá, a fiú ajkain pedig egy apró mosoly bujkált. - Sajnálom, de elvárom, hogy az ember egy minimális tiszteletet nyújtson. - próbálta kivágni magát a helyzetből, kisebb nagyobb sikerekkel.
- Mit szeretnél? - Szólalt meg végül a szőke, és óvatosan lépett közelebb hozzá. A fiú karján friss karcolások voltak, és Ariana érezte, ahogy a vér cseppek kikívánkoznak az apró hegeiből. Már érezte az ízét, cafatokra akarta szaggatni, szemei egyre kékebbek lettek, és nem tudta azokat levenni a vöröslő sebekről. Érezte ahogy lábai maguktól cselekednek, és hevesen próbált tilost parancsolni azoknak. Az éhség, és a friss táplálék illata elvette a tudatát. Egy utolsó pillantást vetett a megrémült srácra, majd pillanatok alatt rohant vissza az erdőbe, ahonnan jött.
 Ereiben a vér pezsgett,  érezte, hogy a szervezetének szüksége van a tápanyagra, az emberi húsra, vérre. Már nem érezte magát frissnek, kialudtnak. Nyugtalan volt. A folyó partján állt meg, ahol a szőke emberrel találkozott először,  a gondolat, hogy akkor pillanatok alatt végezhetett volna vele, és az, hogy elhalasztotta, kínozta. Hibáztatta magát, hogy meghagyta a fiú életét, és nem falta fel.
 Az éhsége annyira kibírhatatlan volt, hogy fizikai fájdalmat érzett. Bőre égett, a mellkasába akkora gombóc volt, amire azt hitte bármelyik rövidke percben kiszakadhat helyéről, szemei pedig könnyesedttek a csábító vér illatától. Egy állati hörgés hagyta el ajkait, majd tehetetlenül és elgyengülve omlott össze. Éber volt. Nem halt meg, nem ájult el, de a lábai feladták a szolgálatot. A sors tényleg így akar végezni vele? Éhenhalással akarja elpusztítani? Isten akarta azt, hogy ilyen legyen. Ő akarta, hogy ne halljanak ki a kannibálok. Ő nem így akart meghalni. Nem itt és nem egyedül!


- Kincsem! Gyere Drágám, hoztam neked valamit! - Hívta magához Patrícia a lányát. - Ranna Édesem, mikor ettél utoljára? - Nézett végig kislányán. Szemei be voltak esve, lábai remegtek, szája pedig drasztikusan csempés hatású volt. A lány undorodott a zöldségektől, gyümölcsöktől, péksüteményektől. Mióta megkostólta a csirke húst, amit a Nő adott neki a piacon - legalábbis azt mondta, az csirke volt - semmi mást nem képes enni, ami nem a Nőtől való. Számára a lisztes és cukros ételek íztelen, por ételek, melyek rongálják szervezetét. A gyümölcsök lédús íze mérgező volt a lány torkának.
- Mit hoztál? - Ariana közelebb lépkedett apró, vékonyka lábaival, melyek hangtalanul érintkeztek a csupasz padlóval. A papír zacskóban mindenféle egészségtelen édesség volt: csokoládé, édes rúd, nyalóka, medvecukor. Undorító, nyálkás, cukros szilárd mérgek, melyeket Ariana esze ágába sem volt a szervezetébe juttatni. - Én nem eszek ilyet. Húst akarok! - hisztijei mindig ártottak törékeny testének, melyeket akkora csak csont és bőr alkotott. Szülei nyugodtan próbálták megvígasztalni és nyugalmi állapotba vissza hozni a lányt. A kirohanásai mindössze tíz éves lánynak komolyabb bajokat is okozhatott. Szíve és a szervei rendes táplálkozás hiánya miatt könnyen sérülnek. 
- Kincsen, nincs hús. Csak a jövőhéten bírok szerezni neked! De addig enned kell valamit! - siránkozott Patrícia, elég kevés sikerrel. Ariana ránézett a papír zacskóban lévő ételekre, és undorodva lépkedett fel a lépcsőn, a szobájába véve az irányt. Tíz évesen az anorexia szélén állt.