Második fejezet - Előzmények

Az előző rész tartalmából: 

• ...Majd az egyszerű anyagból varrt babák, melyeknek ruhájuk éppen olyan törődéssel volt rájuk agadtva, mint bármely más élő emberre. Szemei olyan kékek, és tiszták voltak, mint Rannáé. Akár a frissen engedett víz, a kristály pohárban. Haja olyan lágyan omlott a baba vállára, mint ha igazi lenne. Tömő anyaga olyannyira puha volt, mint a pink színű vattacukor, mit az előbb evett.Több száz másik baba hevert a nő asztalkáján, és már emberek bódéjában is találtak ember számra. Ám a kislány csak ezt vette észre.
• ...A lány zihálva ébredt fel újra álmaiból. Minden éjjel pontban három órakor az álma véget ért, és felébredt.
• ...Mikor tekintetét újra Arianára emelte volna, az eltűnt. Pár másodperccel később meleg levegőt érzett a nyakánál. Ám mikor hátra nézett volna, a lány erősen kezdte húzni a felsérülést a férfi koponyáján, míg az ezméletlenül nem zuhant a padlóra. Öt ujját lenyalva nézte végig a férfit. Büszke volt.
• Nem tudták, miért olyan fontos az a baba a lánynak - hiszen a szemükben csak egy értéktelen ruha foszlánynak tűnt. Egy semmire kellő ruha babának.

 A mélyen gondolkozó Arianát egy hűvös szellő  hozta vissza a valóságba, biztossá téve, hogy az már a múlt. Nincsenek már barátai, akik bánthatnák. Nincsenek kikandikáló csontok a bőrén, mert igen is összeszedte magát - még ha rosszul is. Hogy miért illesztette félre a darabkákat a lelkében és az agyában? Mert ilyennél vált. Ugyan nem bánta, örül neki, hogy önálló életet élhet. Csupán az bántotta, hogy milyen szokásokra szokott át. Még mi előtt az erdőbe kényszerült is volna voltak furábbnál furább dolgok. Nem tudta meg enni mamája finom sós kiflijeit. Úgy érezte, mintha homokot rágcsálna el, ami perzseli torkát. Egyre több olyan ételt nem bírt megenni, amit normális körülmények között felfalt volna, még ha tele is van. Végül már csak gyümölcsökön és zöldségeken élt, arra hagyatkozva, hogy egészségesen szeretne étkezni és az étrendje nem tűr zsíros és olajos ételeket. Ám volt egy étel, amit még jóízűen tudott megenni. A húst. Fogalma sem volt milyen húst eszik. De arra emlékszik, hogyan szokott rá.
 Ariana boldogan ugrándozott anyukája mellett, míg ő kezét szorongatva ügyelt a kocsikra,  a zebra felé véve az irányt, hogy bemehessenek a városi nagy piacra. A város közepén elterülő több kilométeres placcot árusok töltötték fel, akik finomabbnál finomabb ételeket kínáltak, és szebbnél szebb ruhákat tuszkoltak az emberekre. Ariana ritkán jöhetett ki ide, viszont imádta a nyüzsgést. Itt szerezte legkedveltebb játékát a ruha babát. Pontosan három egész hónapja talált rá, és vetette meg az anyukájával. Azóta rendszeresen nyavalyog Patríciának, hogy vigye ki magával a piacra. És a nő mindig bedől neki. Mint ma is. A jobb oldalon kezdték a nézelődést, és Ariana ismét bámulattal nézelődött. Látott gyönyörű ékszereket, incsiklandó finomságokat, kézzel készített edényeket. Minél beljebb mentek, annál nyomottabb volt a levegő. Míg arra koncentrált, hogy anyukája kezét fogja a tömegben, egy ismerős hangot hallott meg a távolból. A kislány a hang felé vette az irányt, magával húzva anyja kezét. 
- Oh, Patrícia! Hát megint megtalált a kislányod? - mosolygott a fekete hajú nő. Ő volt az, akitől pár hónapja a babát vették. Patrícia értetlenül bámult a nőre. Fogalma sem volt, honnan tudja a nevét. - Drágám, hát felismersz? - villantotta meg sárgás fogait Arianára, aki vadul bólogatott. A nőt Patrícia rángatta el lányától, és tárgyalni kezdek. Ranna nem tudta, miről, ám sejtette, hogy arról lesz szó, honnan tudja anyukája nevét a nő - amit persze ő mondott meg még a baba megvételekor. 
Ariana lassan nézett körbe a nő asztalkáján, miket árul ezen a piacon ismét. Ám most nyoma nem volt a babáknak, és a gyönyörű fonott kosaraknak. Az asztalon húst látott, de nem tudta milyen lehet. Az nem volt kiírva. 
 A nő fél szemmel a kislányra nézett, és elismerő mosolyra húzta ajkait. Patrícia észrevette a gesztust lánya felé, majd ő is ránézett. A nő ismét a kislányhoz lépkedett. 
- Finom illatuk van? - mutatott a nő a nyers húsra. A kislány bólintott, a nő pedig a kocsija felé terelgette Rannát. Patrícia reszelős szemekkel nézte a nőt, majd megállította, hogy érdeklődjön, mégis mit szeretne kezdeni a lányával. 
- Csak egy kis kóstolót kínálnák. - Nézett rá a nő. - Maga is jöhet. - húzta ki magát, és mikor megbizonyosodott, hogy Patrícia egy minimális bizalmat táplál felé, elindult.
 - Gyere Szépségem!
- Mi az?
- Kóstold meg!
- Hús?
- Nem is akármilyen!

- Csirke? 
- ... Hát persze! 


 Mint kiderül az a hús nem állati hús volt. Arianának megízlett a sós hús íze, még ha nyers volt is. Anyukája ritkán vitt haza belőle kislányának, ugyanis nem bízott meg a nőben olyannyira. Furcsa volt számára a viselkedése. Általában Ranna kettő, akár három hónaponta ehetett a húsból, mi először annyira megízlett neki, majd egyre gyakrabban kívánta. Tizennégy éves korára teljesen rászokott a húsra, és nem tudott mást megenni. Ekkor következett be az a korszaka, mikor csak a húst volt képes megenni. Mégpedig csak azt a bizonyos húst, amit a nőnél kóstolt meg.
 Brutális lefogyása, mi már anorexiának nevezhető volt, akkor tört rá, mikor a húst elvonták tőle, és barátai csúfolták a kinézete miatt. Segítség és ötlet hiány gyanánt a szülők újra megengedték a különös hús fogyasztását lányuknak, ám nem nézték jó szemmel. Ariana érezte, hogy valami nincs rendben a testével, de nem zavarta. Mint ahogy a barátai sem -ha lehet őket annak nevezni - akik kinevették.


 Ariana utálta a mostani életét, mégsem bánta, hogy ilyenné lett. Köztes érzelmekkel volt teli. Legszívesebben a szakadék mélyébe vetette volna magát, de élvezte, hogy önálló életet élhet. Hogy bárkit megkaphat. Különlegesnek érezte magát - habár elég beteges módon. Már nem kívánta, hogy olyan lehessen mint a többi lány. Már neki is ragyogó sötét haja volt, mi majdnem derekát súrolta, gyönyörű mitesszerek nélküli arca, és számára tökéletes alakja. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy legyen magával elégedett. Ne utálja azt ami önmaga igazából. Sosem értette meg magát. Most sem érti. Az egyik pillanatban az öngyilkosságon gondolkozik, a másikon pedig azon, hogy ki lesz a következő áldozat.


 A lány még mindig a hideg földön ült, és várta a napfelkeltét. A nap lágy sugarai megjelentek a rózsaszínű égen, amik lassan kezdték melegíteni a környezetet. Pár másodperc alatt kellt fel a nap, és narancsára színével körbe ragyogta a dombot, ahol Ariana ült.
 A lány gyomra felmordult. Éhes. Már majdnem másfél napja nem evett. Senki nem járt az erdőbe. Mindenki tudta, ha betéved valaki, senki nem tér vissza. Csatt.. Egy ág tört össze. Ember? A lány nesztelenül emelkedett fel a földről, és a hang irányába haladt. Csatt.. Egy újabb ág. Élelem? Egyre közelebb ért az áldozathoz. Pár méterre állhatott a hangoktól, mikor még egy ág tört ketté. Egy őz volt az.
Ariana korgó gyomorral ment vissza a faházba, és az utolsó adag húst vette ki a tárolóból. Mi lesz, ha senki nem jön az erdőbe? Ha észlelték az eltűnt emberek sokaságát? Mit fog enni? Óvatosan vette le a nejlont a több napos húsról, mi már nem bírta volna sokáig. Még az egyik turista lány karja lehetett, amit kedden támadott meg. Soha nem támadott vele egy nemű emberekre. Nem tudott hogy. A férfiakat elcsábította, csókokkal kábította. De a nőkkel hogyan? Ez is csak véletlen volt.
 A nőt Karolinának hívták. Alig lehetett harminc éves. A turista úton talált rá, kibicsaklott bokával, és apróbb hegekkel, mík még frissek voltak. Vér szivárgott a sebekből, nem volt nehéz észlelni az áldozatot. Normális körülmények között Ranna rá támad, fut és ugrik. De a nő nem volt egyedül. Volt vele egy kislány. Meglehetősen a lánya volt, hiszen mellette ült, és azt mondogatta: Minden rendben lesz anyu. Nagyon fáj? Ahányszor kimondta ezt a mondatot, annál jobban kezdett szúrni Ariana mellkasa. Anyu..anyu..anyu.. Szerette az anyukáját, amíg AZ nem történt meg vele. Egyre több emlék jött fel, ahogy a nőt, és a lányát nézte, majd gondolkodás nélkül iramodott Karolina felé. Már nem az vezérelte, hogy éhes. Nem a vadászat legnyűgözően jó érzése. Hanem a harag. Amiért ő nem kapta meg azt a törődést a szüleitől, amikor szüksége lett volna rá. A nő kiáltozott a lányának, hogy fusson, és ne nézzen vissza, a kislány pedig zokogva engedelmeskedett neki. A nőt nem fogyasztotta el nyomban. Kérdezgetni kezdte. Azt hitte, hogy a saját anyához beszél. Nem volt magánál. Miért nem segítettél mikor szükségem volt rád? Körmeit a nő vérző bokájába mélyesztette. Miért nem mondtad egyszer sem, hogy szeretsz? Ariana közelebb húzta magához. Miért nem kerestél mikor eltűntem? Kiabált. Torkaszakadtából ordibált a nő arcába, ki félelemmel és értetlenséggel a szemében próbált szabadulni, ám esélytelenül. Karolina erőt gyűjtött, és kinyögte, amit akart. Ki vagy te? Ariana magához tért. Látta a vörös hajú nőt, kinek szeme könnyektől duzzadt meg, száját olyan erősen harapta félelmében, hogy kibuggyant belőle pár vércsepp, arca pedig vörösebb volt a kapálózástól, mint a vér, mi a bokájából szivárgott. Ariana a ránézett a nőre, és meglátta a nevét a kis papírkán, ami a mellkasára volt tűzve, a pólójára. A lány ránézett, majd egy alig hallható szót suttogott. Sajnálom. Majd az élet kitávozott a nő testéből.

 Hogy miért sajnálta? Imádott gyilkolni. Szenvedélyévé vállt. Ám nem maga a megölés pillanata volt számára jó érzés. Hanem a vér illata. A nő tudta, hogy megfog halni, és utolsó pillanatait is rosszul élte meg, ellentétben a férfiakkal, akik egy csók után veszítették el életüket.
 Nem értette magát. Nem értette, mégis miért érdekelte a nő, és annak kislánya. Miért húzta fel magát, mikor nem hiányzik neki az anyja. Mikor nincs már rá szüksége, tökéletesen megél egyedül - még ha kétségekkel is, de boldogul.
 Utálja az érzéseit. Csak rontanak a napjain. Már éppen kezdte megszeretni a maga saját kis életmódját, mikor az a nő bele nem kontárkodott nagyszerű világába. Azóta teljesen átvette a melankólikus érzés testét, és nehezére esnek a mindennapi dolgok elvégzése. Pedig tudta, hogy nem szereti, sőt, utálja a szüleit, akik semmit nem tettek annak érdekében, hogy előkerüljön, mikor eltűnt. Nem mintha visszament volna ha látja, hogy érdeklődnek iránta, mert esze ágában sem volt ilyet tenni. Csupán akkor nem haraggal ölte volna meg szüleit.
 Oh, igen. Említettem, hogy Ariana következő áldozatai a szülei lesznek?

 

Kedves Olvasók! 

Nem akartam az elején bekontárkodni ezzel a kis információval, így a végére tartogattam, habár itt sincs túl jó helyen, valahogy tudatnom kell veletek a dolgokat.

 Először is a részek minden hétfőn kerülnek fel, és körülbelül ilyen hosszúságúak lesznek. Nem szeretném rövidebbre, mert akkor nem érzitek át, viszont hosszabbra sem, mert akkor nem tudnám hol abba hagyni. 

 Másodszor azoknak, akik visszajelzést adtak bármilyen formátumban is, KÖSZÖNÖM, ugyan is még nagyon az elején vagyunk, és máris három feliratkozóval dicsekedhetek és nagyon nagyon sok oldal, - és bejegyzés látogatókkal. Nagyon nagyon szépen köszönöm!
Még egy kis apróság: mindenképpen nézzétek meg kérlek a trailert és az ízelítőt is, hogy tisztába legyetek a dolgokkal, ugyan is ott is információkra találtok! 

Maradjon meg mindenki jó szokása, és maradjatok továbbra is velem!

Ölelés!

Első fejezet - A ruha baba.

- Gyere kincsem!
-  Nem, nekem kell az a baba! - Kiáltozott a hét éves Ariana.

A szüleivel először merészkedtek ki Louisiana városából, hogy kinézzenek a közel eső kisebb falvakba. Nem kellett sokat menniük ahhoz, hogy több kilométeres bazár sort találjanak. Már órák óta ott kóvályogtak, mikor Ariana egy babát látott meg egy magas, fekete hajú, élénk zöld szemű nőnél. A nő csupán pár saját készítésű tárgyat árult, és nem úgy nézett ki, mintha tolonganának a bazárnál. Pár agyagból készült bögre, amikre gyönyörű minták voltál festve. Fonott kosarak, melyeken már már látszott a fájdalom, amit a nő fektetett bele. Majd az egyszerű anyagból varrt babák, melyeknek ruhájuk éppen olyan törődéssel volt rájuk agadtva, mint bármely más élő emberre. Szemei olyan kékek, és tiszták voltak, mint Rannáé. Akár a frissen engedett víz, a kristály pohárban. Haja olyan lágyan omlott a baba vállára, mint ha igazi lenne. Tömő anyaga olyannyira puha volt, mint a pink színű vattacukor, mit az előbb evett.
Több száz másik baba hevert a nő asztalkáján, és már emberek bódéjában is találtak ember számra. Ám a kislány csak ezt vette észre.
- Drágám, annyi babád van otthon, azt szeretnéd, hogy ez is a sarokba végezze, mint  a többi? - Ariana anyukájának különösen bársonyos hangja volt, mindig jól jött, ha a kislányát nyugtatni kéne. Általában mindig sikerült lebeszélni valamiről, és inkább értékesebb ajándékra fogni lánya eszét, ám most kislány nem mozdult a babától.
A nő felfigyelt rá, ahogy ámulattal bámulja a babát. Halkan lépkedett közelebb, majd felemeli, és a kislány felé nyújtja. Ariana sokáig nézte a nőt, majd a babára emelte tekintetét. Pontosabban a szemére. Tökéletes szín mása volt a sajátjának. A lány megérintette a baba könnyed ruháját, mi csodálatos orgona illatoktól szabadult meg mindegy egyes érintésnél. Kezében tartotta a számára kincsnek avatott ruha babát, és semmi pénzért nem engedte volna el. - Hogy hívják az anyukádat Édesem? - suttogott a nő. Ariana gondolkozás nélkül engedte ki a szavakat apró ajkain, szemeit végig a babán tartva: Patricia.


A lány zihálva ébredt fel újra álmaiból. Minden éjjel pontban három órakor az álma véget ért, és felébredt. Álmaiban a múltat idézte fel elméje, a családjával töltött délutánokat. Arianának nem esett nehezére elhessegetni ezeket. Nem kívánta, hogy olyan legyen minden mint régen, hogy a meleg otthonába anyukája bársonyos hangján énekeljen neki, hogy az apukájával megszámolják a szögeket, mi a hintájához kelett. Elhidegült érzéseket táplált a szülei felé, már évek óta.
A lány felkelt, és a hideg fapadlón keresztül jutott el a fürdőig. A tükörbe nézve nem tudta, miért vonzza ennyire a férfiakat. A tengerkék szemén kívül, semmi különlegeset nem látott. Nem mintha nem örült volna a férfiaknak, hiszen valamiből táplálkozni kellett, de nem tudta hogy jutott el ideáig.
Magára kapkodta ruháit. Most nem akart vadászni, nem akart semmit. Csak kimenni. Nem szokott visszaaludni éjjelenként. Hozzászokott a pár órai alváshoz. Ám emiatt annál több alapozót kellett használni a lila szem alatti karikák eltüntetésére. Kiült a ház előtti kis dombra, és várta a napfelkeltét. Egyedül. Mint mindig.
A háza egyszerű volt. Egy kis faházban lakott. Mikor először került oda, lepukkant helynek tűnt. Az is volt. Felújításra szorult, ám segítséget nem kérhetett. Ekkor ejtette fogul első áldozatát. Az akkori emlékére szívesen emlékezett vissza. Büszke volt az első zsákmányára.
 Ariana nehezen cipelte be hatalmas Bőröndjét az erdőben. Nem tudta hova megy, nem tudta hol fog lakni. Az erdő közepén egy romos faház állt. Halovány fények hasították át faház résein ki az erdőbe. Ekkor már a lány éhes volt. Terve gyorsan állt össze fejében, és elindult a ház felé. Kopogott egyet a rozoga ajtón, az pedig kinyílt.
- Segíthetek szépségem? - vezette le szemeit a lányon. A férfi a negyvenes évei között járhatott, nem nézett ki öregebbnek, de fiatalabbnak sem. A lány észrevehetetlenül fintorodott el a férfitól. Fiatalabbra számított. Könnyebb dolga lett volna. Habár így sem lesz nehéz, de fájdalmas.
- Eltévedtem. Az erdőn kellett volna keresztül mennem a barátom kunyhójáig, de besötétedett, és az orromig is alig látok. Nem maradhatnék éjszakára? - hányta a szavakat a lány. Minden egyes szónál visszakellet fognia magát. A férfi kaján vigyort varázsolt arcára, majd válaszolt.
- Egy feltétellel. Tudod itt nem sok a rezsi, és nem is kérem, hogy ezt kifizesd. De valamit csak kérnem kéne.
A lány megborzongott a gondolattól. A férfi most arra gondolt? Hogy kielégítse az igényeit? Persze, először Ariana is ezt tervezte, de nem egy ilyen emberrel. Gyorsan kellett cselekednie. Fogait megvillantva nyögte ki a szavakat.
- Mi sem természetesebb. - férfi nem tétovázott. Megfogta a lány kezét és bevezette a házba. Bőröndjét a sarokba dobta és a lányt durván lökte az ágyra. Nem akarta odaadni ártatlanságát. Nem neki. Erősen rángatta a lány ruháját, azzal a céllal, hogy leszaggatja róla. Ariana engedelmeskedett, ám mikor a férfi csókolgatni kezdte a nyakát, a lány erősen karmolta végig a férfi arcát. Az hátra tántorodott, és a véres arcához kapott. Szemében harag gyúlt, és a lány felé indult. Ám Ranna szemében felizzott valami a vér hatására, ami a férfi bőrén volt. Szeme kéksége már már világított. Szemét a férfi arcára vezette, és a kocka fordult: Ariana lassan közeledett a férfihoz, mindvégig szemen tartva azt. A férfi nem tántorodott. Ám minél élénkebb kék színt fedezett fel a lány szemén, hátrálni kezdett, míg bele nem ütközött a fehér faszékba, amiben hátra is esett és a - most már - vérző fejéhez nyúlt. Mikor tekintetét újra Arianára emelte volna, az eltűnt. Pár másodperccel később meleg levegőt érzett a nyakánál. Ám mikor hátra nézett volna, a lány erősen kezdte húzni a felsérülést a férfi koponyáján, míg az ezméletlenül nem zuhant a padlóra. Öt ujját lenyalva nézte végig a férfit. Büszke volt.

Ez után egyébként senki nem kereste a férfit. Senki nem ment a ház közelébe. De valakinek rendbe kellet laknia a lakást. És ez a valaki a lány volt. Hónapokig tartott a felújítása. Egyedül végezte a piszkos munkát, ha tudott volna sem kért segítséget. Esténként a közeli faluba merészkedett, és anyagokat lopott a házaktól; szöget, kalapácsot, cserepeket.
Mikor végzett a lakása felújításával üresnek érezte mind a helyet és önmagát is. Hiányzott a puha, fenyő illatú ágyneműje, a gyönyörű sárga tulipánjai. Az egyetelen mit magával hozott a ruháin kívül, az a ruha baba volt. Az a baba, amit azóta is szorongat esténként, és beszél hozzá. Aki megérti, és megöleli. Aki emlékezteti őt milyen volt, amikor normális volt. A baba volt az egyedüli, aki szerette Arianát - még ha csak egy ruha baba volt is.

Az eltűnése után sokszor álmodozott arról, milyen lehet a szerelem vagy egyáltalán a szeretet. Ariana soha nem volt a fiúk körében népszerű, legalábbis pár éve biztos nem. Régen, mikor még normális élete volt, nem vonzotta a férfiakat. Úgy érezte jelentéktelen ember, akit Isten csak azért ejtett a földre, hogy a szülei boldogak lehessenek a gyermekük láttán, aki elég nehezen jött össze nekik.
Minden este azon gondolkdva feküdt le, hogy, miért? Hogy miért nem lehet ő is olyan, mint a többi lány. A többi lány, akinek olyan szép, hosszú haja van, neki pedig váll alatt érő, koromsötét fürtök. A többi lány, kiknek arca annyira tökéletes volt, míg az övé karcolásoktól és pattanásoktól hemzsegett. A többi lány, aki őszintén villantotta meg hófehér fogsorát szerelmére, míg ő könnyeket hullatott a babájának.
A lány rosszul vezette le a dolgokat a fejében. És ez ugyan csak rosszhoz vezetett. Gyönyörű alakját csontsoványra fogyta le, miután kövérnek nevezték. Kezeit hegek díszítették, miután azt mondták, ölje meg magát, úgy sem fontos senkinek. Senki nem venné észre.
Szeretete a barátai iránt ( ha egyáltalán voltak ) elhalványultak. A barátoknak nevezett emberek gúnyosan nevették ki a babája miatt, mit minden nap az iskolatáskájába csempészett. Ők nem tudták, mit tud a baba. Nem tudták, mennyi szeretetre képes. Hogy mennyi védelmező sugallatot küld felé. Nem tudták, miért olyan fontos az a baba a lánynak - hiszen a szemükben csak egy értéktelen ruha foszlánynak tűnt. Egy semmire kellő ruha babának.

Bevezető, avagy Prológus

Ariana Parden

Kezeit lassan csúsztatta a fiú arcára, melyen ragadozóktól szerzet vörös karmolásokat fedezett fel. A lány csuklójával könnyedén törölte le a vércseppeket, majd pár észrevehetetlen mozdulattal szájához emelte, és finoman nyalta le azt. A fémes íz helyett méz édes ízek lepték el ínyét. Közelebb hajolt a kipirosodott fiú arcához, incselkedés gyanánt ajkait a vérző szájához emelte, majd ahogy egy ponton összeértek, a lány pillanatok alatt harapott bele a pirosló ajkakba. A fiú felszisszent, vére kibuggyant, a lány pedig huncutan mosolyodott el. Kecses ujjaival átszelte a sebet, majd a vöröslő folyadékot, mi az ujjaira ragadt finoman nyalta le. A fiú csókot kezdeményezett. Elfogadta. Ahogy nyelveik egymásra találtak, a lány késztetést érzett a harapásra. Erősen  mélyesztette fogait a fiú nyelveibe, mire az durván lökte el magától. Szemeiben zavartság látszott, ám ahogy meglátta a lány élénk kéken fénylő szemeit, az átváltott félelembe. De már késő volt. A lány többet akart!

 Kívánatosan indult el a srác felé, szemeit végig rajta tartotta, és ez kölcsönös volt. Ám más okokból. Hamar odaért a fiú vállához, ám pár centire tőle megállt. Várt. Várt, hogy a kiszemelt reagáljon. Közben az illatok bombázták a lányt. Az izzadság szaga, a fiú természetes illata, a vér aromája..Nem bírta tovább. Durván túrt bele a fiú koromfekete hajába, és azzal a lendülettel magához rántotta. A fiú szemei kippatantak, de mire reagálni tudott volna, a lány egy kést döfött a vállába, megvárta még elvérzik. Ezek után könnyedén fogyasztotta el az éjszakában szerzett zsákmányát.

Ha azt hitted, hogy a kannibalizmus kihalt, ki kell, hogy ábrándítsalak.